Engem is megfertőzött a blog új(?) vírusa. Sajnos ilyen tekintetben nem igazán ellenáló a szervezetem. Erről pedig nem más, mint Erdő lánya tehet.

Volt ugyan némi kavarodás a "fertőzésem" körül, de némi külső ráhatásal sikerült nekem is elkapnom a kórt. Történt ugyanis, hogy a fentebb nevezett személy álítása szerint küldött nekem egy levelet, amit én valahogy nem kaptam meg. Ám azzal, hogy hivatkozott blogomra felkeltette az érdeklődésem és egy kicsit utánna jártam, mi a frinc-franc is ez a MéM dolog. Be kell valjam, hogy félórámba került összeszedni az információkat, de jól mulattam ezen félóra alatt, és ezt nagyon köszönöm minden eddigi fertőzöttnek.

Szóval amit (M)ég nem tudtok rólam, de (É)rdemes lehet (M)egtudni:

Talán maradok az időrendnél, így könnyeb lesz összeszedni.
Gyerekkoromban - általános iskola alsó tagozata tályékán - történt, hogy egyik osztálytárssammal tartottunk hazafelé. Nyár volt - erre határozottan emlékszem -, lengén voltunk öltözve, sütött a nap és elvoltunk. nem nagyon siettünk, nem nagyon akartunk hazaérni. Abban az időben még javában dübörgött a szocializmus, amiből mi mitsem fogtunk fel. Minket gyerekeket csak olyan egyszerű dolgok foglalkoztattak, hogy milyen lehetett az indiánok meg a cowbolyok harca, vagy milyen nagyszerű csatákat vívhattak a feszabadító vöröshadsereg csapatai a gonosz nácik ellen. A hazafele tartó utunk során is eme utóbbi, számunkra mély történelmi jelentőségű témával voltunk elfoglalva.
Volt nálunk kréta, mert valószínüleg a kezünkbe, vagy zsebünkbe maradt az órák után. Beszélgedtünk a háborúrol, a nagy tankcsatákról, légiütközetekről és színesítve okfejtéseinket imitt-amott az aszfaltra, a házfalakra rajzoltunk. Hol egy ötágú csillagot, hol meg néhány horogkeresztet karcoltunk a krétával. Talán még meg is vitattuk, hogy a horogkeresztet lehet, hogy nem szabadna lerajzolni, de mi úgy gondoltuk ennek nem sok jelentődége van.
Mint utóbb kiderült igen is van jelentősége. Hazaértem, lepakoltam és szokás szerint elfoglaltam magam valamivel, talán éppen TV-t néztem. Pár óra múlva kopogtak a lakás ajtaján. Három komoly tekintetű sötét ruhás uriember állt az ajtóban. Pontosan nem emlékszem, hogy milyen öltözetben voltak, elég régen történtek az események. Firtatták, hogy van e itthon valaki a szüleim közül. Mondtam, hogy éppen nincs itthon senki. Valahogy elérték, meggyőztek, hogy had jöhessenek be, mert szertnének beszélni velem. Az egyikőjüknél volt valamiféle mappa, vagy irattömb, amikor kérdezgetett abba jegyzetelt. Csak ő beszélt hozzám a másik kettő csak figyelt, meg sem szólaltak. Kifagadtak a hazafele tartó utunkról töviről hegyire. Kivel voltam és hogy honnan vettük, vagy miért rajzoltunk ötágú csillagot meg horogkeresztet. Természetesen rendesen be voltam rezelve, hiszen olyanokat mondtak, hogy ilyet nem szabad rajzolni, meg áruljam el, hogy kinek az utasítására csináltuk. Az uriember kérdéseiből az is kiderült, hogy pontosan tudja, kivel követtem el ezt a hatalmas bűntettet és közölte, hogy őt is ki fogják hallgatni. Nem sokáig voltak, talán negyedóráig tartott a dolog, a végén biztosítottak róla, hogy - mivel őszintén válaszoltam - nem árulják el szüleimnek tettünket. Úgy is lett. Ahogy megjelentek az életemben, el is tüntek. Többet nem hallottam az "ügy" felől, bár még hónapokig benn volt a zabszem a fenekemben. A szüleim a mai napig nem tudnak a furcsa látogatókról. Igazából felnőtt fejjel sem tudtam megfejteni a különös ügy okát, és úgy érzem már sosem fogok magyarázatot találni rá.

A kerékpár elveszelytésének története.
Volt egy tíz éves Camping kerékpárom. Talán az első biciklim. De már nagyon untam, mert az összes haveromnak, nagyobb, komolyabb kerékpárja volt és én mindig csak kullogtam utánuk a Campingommal. Arról nem is beszélve, hogy a tüdőmet majd kiköptem úgy kellett utánuk tekernem. Elhatároztam, hogy ezt a biciklit el fogják tőlem lopni, hogy anyámék vegyenek nekem végre egy új, váltós bringát. Úgy intéztem a dolgot, hogy a lépcsőházba a korlátnak támasztva tárolom majd a bringát. A biztonság kedvéért egy számzáras lakattal lezártam, hogy ne érje szó a ház elejét. Azért számzárassal, mert az egyik haver már többször bemutatta, hogy milyen könnyű azt kinyitni. Valóban, bármelyik számzáras lakatot néhány másodperc alatt kinyitotta.
Óriási volt a csalódásom, mikor még egy hónap után is megvolt a Camping. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy nem érdekelhet senkit egy ilyen préda. Már azon voltam, hogy fel sem teszem rá a lakatot. Azért csak megérkezett a delikvens és egyik nap reggelén hűlt helyét találtam az öreg kerónak. Mennyei boldogság öntött el, de természetesen ezt nem mutathattam szüleim felé. Nagy-nyagy csalódottságot mutatattam és pár nap után kezdtem pengetni a húrokat, hogy akkor lehetne egy új bicóba invesztálni, mert az mégsem járja, hogy ne tudjak sehova menni, amikor a haverok biciklizni hívnak.
Természetesen az új, váltós kerékpárra már vigyáztam, mint a szemem fényére. Azt már nem tároltam a lépcsőházban. Nagy kincs volt akkoriban egy váltós bringa, csak pult alól lehett hozzájutni.
 

Ipari tanonc koromban történt a következő eset. Lakatosnak tanultam és éppen kovácsolási gyakorlaton voltunk. Rüheltem, mert fel sem tudtam fogni, hogy mi szükségem van nekem a kovácsolási ismeretekre. Meg aztán meleg is volt, meg kosz is volt, meg állandón be kellett öltözni hülye, kényelmetlen munkásruhába, hogy az idétlen svájci sapkáról már ne is beszéljek.
Szelepszárakból kovácsoltunk pontozót, meg laposvésőt. Tök fölösleges dolgok.
Ez úgy működött, hogy a szelepszárakat faszénparázsba helyeztük, majd kovácsfújtató segítségével izzítottuk egyre forróbra a parazsat, hogy a vas szelepszárak is felhevüljenek. Amikor már jó sárgásfehéren izzott, kivettük a parázsból és az üllőn hatalmas - kb. 3-5 kg-os - kalapácsokkal püföltük az izzó vasat, lapítottuk, formáztuk. Egész napos elfoglaltság volt, de én már egy óra után alig bírtam megemelni a kalapácsot nem hogy még oda is csapjak vele a vasra.
A kovácsolásnak van egy furmánya. Mindig az izzó munkadarabra kell ütni, mert ha az üllőt találod el akkor az cseng bong, visszapattan róla a kalapács és kiveszi az erőt belőled. Ha mellé ütsz az alakítandó munkadarabnak nagyon hamar elfáradsz. Ha ezt ráadásul teljes erőből teszed a kalapács visszapattanhat, még a kindulási pontjáig is. Ezért nagyon kell vigyázni, hogy honnan lendíted a kalapácsot. Inkább a fejed mellől kell és nem a fejed fölül. Na ezt én akkor még nem tudtam. Oda csaptam, természetesen mellé ütöttem. A 3kg-os kalapács úgy pattant vissza az üllőről, mint légtornász a gumiasztalról. A "népszava" foka volt felém és azzal rendesen homlokon is nyomtam magam. Kicsit megszédültem, de abban a pillanatban nem éreztem semmit. Az osztálytársaim szóltak, miután feleszméltek a nagy röhögésből, hogy el kellene menni az üzemorvoshoz, mert dől a homlokomból a vér. Természetesen rohanás a rendelőbe, ahol is ellátták a sebesülésem. Nem történt komolyab bajom, csak hámsérülésem lett. Talán a lelkem jobban sérült, mert utánna még vagy egy évig visszakaptam cikizés formájában az osztálytársaimtól  a kiszínezett történetet. Ma már én is csak egy jó kis tanonctörténetként fogom fel.
 

Huszonéves koromban esett meg a következő történet. Nem voltam egy kicsapongó életű fiatal, így érttségiig és nagykorúságomig szinte nem is nagyon jártalm el szórakozni. Valószínüleg ezt pótolandó, utánna diszkóztunk a haverokkal. Mi rendeztünk diszkót. Kezdetben persze elég dilettáns módon, előbb csak amolyan tini diszkó szerűséget, de ahogy belejöttünk és tanultunk a hibáinkból egyre színvonalasabb rendezvényeket hoztunk össze. Volt, hogy már majdnem 1000 fős belépőjegy eladásokat produkáltunk, pedig ez akkor is még csak egy tini diszkó volt, ami 18-22 óráig működött. Népszerűek voltunk, ezt bátran állíthatom nagyképűség nélkül. Annyira, hogy iskolai szallagavatóra hívtak minket rendezvényt szervezni, majd egy kis falubeli kocsmába kaptunk meghívást, hogy rendes felnőtt diszkót rendezzünk, komoly pénzért. Elfogadtuk. Este tízig csináltuk a tini diszkót, majd átmentünk a szomszéd falu kocsmájába és zárásig rendes, felnőtt diszkó következett. Sikerünk volt ott is, jól ment a bolt, örült neki a tulaj is.
Mint diszkósok, természetesen népszerűségnek örvendtünk a lányok körében is.
Egyik este a buli végeztével odajött hozzánk két lány, akik nem falubeliek, hanem ugyanúgy, mint mi városiak voltak. Megkértek minket, hogy vigyük haza őket, mert az utolsó busz már elment és a helyi menő csávók (HMCS) nem akarnak leszálni róluk. Egyfolytában zaklatják őket mindenféle ajánlatokkal, többekközött valami hazakísérés félével is, de ők pont azt nem akarják. Rendben van egyeztem bele - mivel én voltam a sofőr, nekem volt autóm a csapatból -, de meg kell várnotok amíg összepakolunk. Feltünő volt, hogy a HMCS-k el is tüntek ezek után. Gondoltam se baj legalább nem lesz balhé, nem kell különösebb műsorra számítani. Tévedtem.
Bepakoltunk, beült a két hölgyemény is, és vettük volna az irányt a városnak. Ám a kocsmától kivezető utat egy öt-hat fős társaság állta el. Lazán beszélgettek, cigarettáztak, mint ha éppen éjfél után az lenne erre felé a megszokott. Gondoltam rendben, ha odaérek a kocsival csak arrébb állnak. Nem álltak arrébb, meg kellett állnom. Az egyik HMCS még a motorháztetőre is ráült, mintha éppen valaki hellyel kínálta volna egy frissen odahozott székkel. Dudálhattam, bőgethettem a motort, de nem reagált rá. Kiszálni nem akartam, mert azt tudtam, hogy a fiúkat kellemesen bátorítja az elfogyasztott alkohol mennyisége és a társaság ereje. Gázt adtam és lendületes, ám de óvatos startal elindultam. Az illető, mint a lisztes zsák, úgy fordult le a kocsi motorháztetejéről. Jó, gondoltam ennyi, mehetünk haza. Pár kilóméter után vettem észre, hogy valaki igen vehemensen jön a kocsim hátúljában és vesszettül villog, majd meg is előz. Látjuk ám, hogy a HMCS-kel megtömött járgány az, vadúl integetve, az ablakon kilógva az összes italos alakkal. Na ennek már fele sem tréfa, húzzuk fel a nyúlcipőt! Elővettem összes járművezetési tudásom és néhol bizony veszélyeztetve a másik felet is, de visszaelőztem őket nehogy leszorítsanak, vagy megállásra kényszerítsenek. Ezekután megkezdődött egy jó órás éjszakai üldözés a város utcáin, mert addigra már beértünk a vidéki városkába. Mivel nem akartak lekopni, vagy nem voltam elég ügyes, úgy döntöttem, hogy leparkolok a helyi rendőrkapitányság előtt, ott csak nem mernek megverni, felkoncolni - bár nem értettem mi okból. Jó ötletnek tünt, mert némi ordibálás, hadonászás után, de eltakarodtak. Így mindenkit épségben, némi kalanddal fűszerezve haza tudtam fuvarozni.
Mint később kiderült az egyik HMCS - aki ráült a motorháztetőre - a kulcscsontját törte és azért volt a hajsza. Meg is akartak verni érte később, csak alkalmuk nem volt rá, mert legközelebb egy furgonra való, kétajtós szekrény méretű kidobó emberrel mentünk a kocsmába diszkózni. Valószínüleg érezhették bűnösségüket ők is, mivel nem lett a dologból rendőrségi ügy.
 

A végére egy olyan titkot hagytam, amit nem mindenki fed fel ebben a közösségben. Mivel rákétdezni illetlenség ezért elmondom hát saját szántamból.
Miért is vagyok Crokey.
A kollégáim illetnek ezzel a becenévvel(?). Onnan ered, hogy szinte minden témában, beszélgetésben, hozzászólásban amikor egymásközött eszmecserét folytatunk, igen hamar kialakítok egy álláspontot és mintegy, az ügyben járatos mindentudóként megkérdőjelezhetetlen véleményem van, ami mellett vehemensen kiállok. Bevallom őszintén okoskodó stílusban teszem mindezt. Innen ered a szó töve, hogy Oky. Két hónappal ezelöttig még 10kg felesleggel és a mindíg vidám, moslyra húzódó tekintetettemmel úgy festettem, mint egy jóllakott krokodil. A kettőt összekapcsolta az egyik kollégám és így lettem KrOky, amit én egy kicsit megcsavarva csináltam ide, erre a blogra a Crokey írói(?) nevet.

Végül is össze jött az öt titok, amit igen kevesek ismernek rólam. Aki eddig jutottak hosszúra nyúlt elbeszélésemben, azoknak minden elismerésem. Nekik valószínüleg érdemes volt megtudni mindezeket, a rólam még nem tudható dolgokat.
Most jönne az a rész, hogy valakinek átadjam a fertőzést. Ez lehetne a 6. bűnöm mivel - ujjoncságom okán - csak egy olyan embert tudok megnevezni aki még nem fertőzött és érdekes lehetne a MéM-je. Legyen ő Pindurpandur.
Akiket még megnevezhetnék, már mind  írtak magukról.

Köszönöm a türelmedet, hogy idáig eljutottál :)